a világ és én.

ööö, hogymondjam?!
szarok a világra! és az rám!
de ki jár jobban?
hát én, naná!

Lake of Tears: By The Black Sea, 2014, Bukarest

És igen! Végre, láthattam a Lake of Tears-t a színpadon! Persze, csak felvételről. Szerencsémre. Azért mondom ezt, mert ha élőben látom a színpadi produkciót, valószínű, semmire se emlékeznék belőle a transz miatt. Már most többször láttam a koncertet, mint bármelyik más zenekar legendás felvételét, pedig épp csak két napja van birtokunkban, mi lesz ebből a lemezből az évek során? S ezzel el is mondtam, mennyire megunhatatlan.

A 2013-as év nagy felfedezettje volt számomra ez a svéd banda, pedig már tizenéves copfos kislányként is gyakran fülembe dugtam a Forever Autumn lemezt. Azt hiszem, be kellett érni ehhez a zenéhez. Nem állítom, hogy nekem sikerült, de kétség kívül nehéz lesz leszállítani a dobogómról még jó ideig a Lake of Tears-t. A sokévnyi rajongás (és érdektelenség, hogy nem néztem utána), azt a képet alakította ki fejszerkezetemben, hogy egy 50-es éveiben járó, őszes hajú tagokból álló csapat játssza ezt a zseniális muzsikát, így hát tágra nyílt szemekkel vizslattam a képernyőt a koncertfelvétel első perceiben. Persze, hogy csalódtam, de abszolút kellemesen. Ezek a srácok még „fiatalok”, szóval van esélyük még pofátlanul elhíresült zenekarrá válni, de tartok tőle, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Daniel Brennare a sosem látott frizurájával, s a hatalmas pufókjain büszkén hordott borostájával egész koncert alatt szerény frontembert „játszik”. Azt gondolom, egy ilyen hang mellé nem is kell egyéb töltelékszerep. Ő kiáll, cibálgatja gitárját, néha belerondít a mikrofonba dalai mellé, s mi megőrülünk érte. Erősen dobog a szívem, amikor „második anyanyelvemen” köszöni a tapsot, s roppant szimpatikus az is, hogy románul is beköszön a koncert elején. Csupa jófejség na, ahogyan minimális szöveggel, maximális szerénységgel levezeti a műsort. Elég is ennyi a svéd istenről, lássuk a többi gitárvonyítót. Fredrik Jordanius munkájától kedvem támad gitárt ragadni, Mikael Larssontól pedig a kiállást kéne eltanulni. Ők ketten alaposan mélyre bólintva vinnyogtatják a húrokat, s én csak irigykedek a románokra, hogy ezt élőben is láthatták. Leginkább mégis Johan Oudhuis munkáját csodálom a koncert alatt, hiszen ő rakja oda a doom alapjait, azt a roppant egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult játékot a dobokon. Elismerem, ez is csak azért van, mert nagyon szeretném eltanulni a „szakmát”.

A dalok összeválogatására simán ráhúzom a tökéletes jelzőt, egyetlen nótát sem hiányolok, s felesleget se találok a listán. Néhol hanyatt vágott pózban hallgatom behunyt szemmel, máshol tombolnék vadul a felpörgetett dalokkal. Az a sorrend, amit felállítottak, úgy tökéletes, ahogy van. Valódi élmény füleimnek, ahogyan a Raven Land átvált a Sweatwaterbe, s a House of the setting sun-ból Making Evenings lesz. Az utolsó két dalért (So fell autumn rain, Forever autumn) pedig külön köszöntet mondok, méltó lezárása ez egy őszi koncertnek.

Egész biztos, fülig érő szájjal, s lábukban a bugival távoztak a Fekete-tenger partiak a 2013-as Lake of Tears koncertről. Mi itt Magyarországon majd repeatre kapcsoljuk a LoT-lemezeket, s reménykedünk, hogy eljönnek még a svédek hozzánk is.