Peter Gabriel, 2014, Budapest

Úgy vagyok Peter Gabriel zenéjével, mint az Ákoséval, fel kellett nőnöm hozzá. Nem állítom, hogy ez sikerült, de mára már tudom hallgatni anélkül, hogy fojtogatna a sírás. Szűk két éve ismerem munkásságát, az alatt gyűlöltem is és szerettem is őt, természetesen a rengeteg jó zenéért, amit csinált. A Secret World Live DVD anyagán ismertem meg a nagyszerű előadóművészt, akit erősen hasonlítottam Hugh Laurie Dr. House-ához, s legalább annyira megszerettem, mint a bohém doktort. Azt gondolom, nem lehet nem szeretni azt a figurát, aki egy fejre erősített mikrofonnal körbebiciklizi a színpadot, fejjel lefele lógva ereszti ki zseniális hangját, majd szinte minden második dalt szórakoztató koreográfiával táncolt végig zenészeivel együtt.

Mára eltűnt a vékony Dr. House-os arc, helyette lett kerek fej, imádni való pufókokkal és ősz hajjal. A sovány test kitelt, s egy helyes pocak is keletkezett, a végeredmény egy roppant aranyos bácsi lett. Csupán a külalak változott, a hang cseppet sem. Még mindig ugyanannyi energia tombol Peter Gabrielben, mint sok évvel ezelőtt, mikor végigugrálta a színpadot, bár jóval békésebbre vette a figurát a budapesti koncerten, de lássuk be, nem is illett volna a gömbölyű bácsihoz az a temérdek ugrabugrálás, amivel a Secret World turné kapcsán megismerkedhettek a minőségi zene kedvelői.

Egy gyári melós öltözékével kiállt a színpadra, kezében tartva papírját magyarul köszöntötte a közönséget, majd felkonferálta a stockholmi lányokat, s mi megőrültünk tőle. Önmagában is egy jelenség ez a férfi, hátha még édes ékes anyanyelvünkön szól hozzánk angol akcentusával, akkor pláne. Jennie Abrahamson és Linnea Olsson egy négydalos kis koncerttel szórakoztatott bennünket, amiből nekem még kedvenc dalt is sikerült választani. Bizonyára akadt, akinek nem hiányzott a lányok előadása a nagy várakozásban, mégis azt gondolom épp annyit játszottak, amennyi még jól esett, s a türelmünket sem kezdte ki.

Szerény muzsikálásuk után jött is az est főhőse, s elfoglalta helyét a gyönyörű zongora mögött. Elmesélte, miből tevődik majd össze a koncert, s már játszotta is az első dalt. Nem tudom, hogy a műsor része volt-e a baki, amit vétett rögtön az elején, vagy valóban mellényúlt a szövegnek, de ahhoz pont jó volt, hogy nagyon széles vigyorba rántsuk arcunkat. Nem volt meglepetés, hogy a sárga fényben úszó színpadon három dalt is előadtak, majd berobbantották a teljes fénytechnikát, amit én már úgy vártam. A nagyszerű zenészek mellett egyértelműen az öt hajlongó lámpa volt a kedvencem. Amennyi dinamikát hozzátettek a produkcióhoz, annyi csendes pillanatot is hoztak az est folyamán. Valahol a Digging In The Dirt és a Solsbury Hill-nél már a közönség is belelendült a helyben járt táncba, párok és barátok egyaránt egymásba kapaszkodva daloltak a Kisöreggel.

Mindegyik zenekari tag külön-külön is megérdemelne egy cikket, bár ők együtt profik igazán. Személyes kedvencem mindig is Manu Katché lesz, hiszen amit az az ember elművel a dobok mögött, nem lehet szavakkal leírni.  A két svéd lány is rengeteget hozzátett a produkcióhoz, olykor a zenélésbe is beszálltak egy gitárral vagy csellóval. Úgy voltak szerethetőek mindketten, ahogy voltak.

Igaz, hogy a koncert DVD-t láttuk már a moziban, sok újdonságot nem nyújtott az arénabeli show, mégis akadt bőven, amin kapkodni a fejünket. A végén leereszkedő objektum szerepe talán sosem lesz számomra érthető, bár lehet, hogy nincs is mit megérteni ezen, egyszerűen csak a show része és kész. A lényeg, hogy a profizmus netovábbja ez is, s az érzések közvetítője.

Apropó érzések. Azt hiszem, egyetlen koncerten sem sikerült még ennyiféle érzést, hangulatot átélnem. A muris bulitól a könnyező pislogásig minden mindent megéltem, s amikor azt gondolnánk nincs ennél már feljebb, jött a Biko, amitől mindenki megőrült egy kicsit rezignáltan. A közönség felé fordított mikrofonba tiszteleghettünk Stephen Biko emlékére, amíg a zenekar tagjai egyenként elhagyták a színpadot. Manu Katché maradt velünk utolsónak, majd ő is felhagyott a ritmus dobolásával és leköszönt a budapesti Aréna színpadáról, mi pedig megőrültünk teljes energiánkkal, s az elmaradhatatlan hűha-élménnyel hajthattunk fejet a műsor előtt.

Azt hiszem Peter Gabriel tipikusan az a művész, akit egyszer minden pop -, vagy rockzene kedvelőnek látni kell legalább egyszer az életben. Én végtelenül boldog vagyok, hogy az első sorokból, pár méteres távolságból csodálhattam ezt a már hatvanon túli figurát, s mindig mélységes tisztelettel leszek munkássága iránt. Ha kérhetek valamit, azt kérem, hogy zenéljen még 10-20 évet, szórakoztassa a népet művészetével, mert attól, amit ő csinál a világ csak egy jobb hely lesz.

fotók: http://peter-gabriel-2013.blog.hu/2014/05/07/2014_majus_6_budapest#more6133059

a világ és én.

ööö, hogymondjam?!
szarok a világra! és az rám!
de ki jár jobban?
hát én, naná!

Lake of Tears: By The Black Sea, 2014, Bukarest

És igen! Végre, láthattam a Lake of Tears-t a színpadon! Persze, csak felvételről. Szerencsémre. Azért mondom ezt, mert ha élőben látom a színpadi produkciót, valószínű, semmire se emlékeznék belőle a transz miatt. Már most többször láttam a koncertet, mint bármelyik más zenekar legendás felvételét, pedig épp csak két napja van birtokunkban, mi lesz ebből a lemezből az évek során? S ezzel el is mondtam, mennyire megunhatatlan.

A 2013-as év nagy felfedezettje volt számomra ez a svéd banda, pedig már tizenéves copfos kislányként is gyakran fülembe dugtam a Forever Autumn lemezt. Azt hiszem, be kellett érni ehhez a zenéhez. Nem állítom, hogy nekem sikerült, de kétség kívül nehéz lesz leszállítani a dobogómról még jó ideig a Lake of Tears-t. A sokévnyi rajongás (és érdektelenség, hogy nem néztem utána), azt a képet alakította ki fejszerkezetemben, hogy egy 50-es éveiben járó, őszes hajú tagokból álló csapat játssza ezt a zseniális muzsikát, így hát tágra nyílt szemekkel vizslattam a képernyőt a koncertfelvétel első perceiben. Persze, hogy csalódtam, de abszolút kellemesen. Ezek a srácok még „fiatalok”, szóval van esélyük még pofátlanul elhíresült zenekarrá válni, de tartok tőle, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Daniel Brennare a sosem látott frizurájával, s a hatalmas pufókjain büszkén hordott borostájával egész koncert alatt szerény frontembert „játszik”. Azt gondolom, egy ilyen hang mellé nem is kell egyéb töltelékszerep. Ő kiáll, cibálgatja gitárját, néha belerondít a mikrofonba dalai mellé, s mi megőrülünk érte. Erősen dobog a szívem, amikor „második anyanyelvemen” köszöni a tapsot, s roppant szimpatikus az is, hogy románul is beköszön a koncert elején. Csupa jófejség na, ahogyan minimális szöveggel, maximális szerénységgel levezeti a műsort. Elég is ennyi a svéd istenről, lássuk a többi gitárvonyítót. Fredrik Jordanius munkájától kedvem támad gitárt ragadni, Mikael Larssontól pedig a kiállást kéne eltanulni. Ők ketten alaposan mélyre bólintva vinnyogtatják a húrokat, s én csak irigykedek a románokra, hogy ezt élőben is láthatták. Leginkább mégis Johan Oudhuis munkáját csodálom a koncert alatt, hiszen ő rakja oda a doom alapjait, azt a roppant egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult játékot a dobokon. Elismerem, ez is csak azért van, mert nagyon szeretném eltanulni a „szakmát”.

A dalok összeválogatására simán ráhúzom a tökéletes jelzőt, egyetlen nótát sem hiányolok, s felesleget se találok a listán. Néhol hanyatt vágott pózban hallgatom behunyt szemmel, máshol tombolnék vadul a felpörgetett dalokkal. Az a sorrend, amit felállítottak, úgy tökéletes, ahogy van. Valódi élmény füleimnek, ahogyan a Raven Land átvált a Sweatwaterbe, s a House of the setting sun-ból Making Evenings lesz. Az utolsó két dalért (So fell autumn rain, Forever autumn) pedig külön köszöntet mondok, méltó lezárása ez egy őszi koncertnek.

Egész biztos, fülig érő szájjal, s lábukban a bugival távoztak a Fekete-tenger partiak a 2013-as Lake of Tears koncertről. Mi itt Magyarországon majd repeatre kapcsoljuk a LoT-lemezeket, s reménykedünk, hogy eljönnek még a svédek hozzánk is.

Tíz év után újra rajzoltam.

dicsérj meg!
köszi.

Bálintcsokor s Valentinpetty.

fényérzékeny!