Peter Gabriel, 2014, Budapest

Úgy vagyok Peter Gabriel zenéjével, mint az Ákoséval, fel kellett nőnöm hozzá. Nem állítom, hogy ez sikerült, de mára már tudom hallgatni anélkül, hogy fojtogatna a sírás. Szűk két éve ismerem munkásságát, az alatt gyűlöltem is és szerettem is őt, természetesen a rengeteg jó zenéért, amit csinált. A Secret World Live DVD anyagán ismertem meg a nagyszerű előadóművészt, akit erősen hasonlítottam Hugh Laurie Dr. House-ához, s legalább annyira megszerettem, mint a bohém doktort. Azt gondolom, nem lehet nem szeretni azt a figurát, aki egy fejre erősített mikrofonnal körbebiciklizi a színpadot, fejjel lefele lógva ereszti ki zseniális hangját, majd szinte minden második dalt szórakoztató koreográfiával táncolt végig zenészeivel együtt.

Mára eltűnt a vékony Dr. House-os arc, helyette lett kerek fej, imádni való pufókokkal és ősz hajjal. A sovány test kitelt, s egy helyes pocak is keletkezett, a végeredmény egy roppant aranyos bácsi lett. Csupán a külalak változott, a hang cseppet sem. Még mindig ugyanannyi energia tombol Peter Gabrielben, mint sok évvel ezelőtt, mikor végigugrálta a színpadot, bár jóval békésebbre vette a figurát a budapesti koncerten, de lássuk be, nem is illett volna a gömbölyű bácsihoz az a temérdek ugrabugrálás, amivel a Secret World turné kapcsán megismerkedhettek a minőségi zene kedvelői.

Egy gyári melós öltözékével kiállt a színpadra, kezében tartva papírját magyarul köszöntötte a közönséget, majd felkonferálta a stockholmi lányokat, s mi megőrültünk tőle. Önmagában is egy jelenség ez a férfi, hátha még édes ékes anyanyelvünkön szól hozzánk angol akcentusával, akkor pláne. Jennie Abrahamson és Linnea Olsson egy négydalos kis koncerttel szórakoztatott bennünket, amiből nekem még kedvenc dalt is sikerült választani. Bizonyára akadt, akinek nem hiányzott a lányok előadása a nagy várakozásban, mégis azt gondolom épp annyit játszottak, amennyi még jól esett, s a türelmünket sem kezdte ki.

Szerény muzsikálásuk után jött is az est főhőse, s elfoglalta helyét a gyönyörű zongora mögött. Elmesélte, miből tevődik majd össze a koncert, s már játszotta is az első dalt. Nem tudom, hogy a műsor része volt-e a baki, amit vétett rögtön az elején, vagy valóban mellényúlt a szövegnek, de ahhoz pont jó volt, hogy nagyon széles vigyorba rántsuk arcunkat. Nem volt meglepetés, hogy a sárga fényben úszó színpadon három dalt is előadtak, majd berobbantották a teljes fénytechnikát, amit én már úgy vártam. A nagyszerű zenészek mellett egyértelműen az öt hajlongó lámpa volt a kedvencem. Amennyi dinamikát hozzátettek a produkcióhoz, annyi csendes pillanatot is hoztak az est folyamán. Valahol a Digging In The Dirt és a Solsbury Hill-nél már a közönség is belelendült a helyben járt táncba, párok és barátok egyaránt egymásba kapaszkodva daloltak a Kisöreggel.

Mindegyik zenekari tag külön-külön is megérdemelne egy cikket, bár ők együtt profik igazán. Személyes kedvencem mindig is Manu Katché lesz, hiszen amit az az ember elművel a dobok mögött, nem lehet szavakkal leírni.  A két svéd lány is rengeteget hozzátett a produkcióhoz, olykor a zenélésbe is beszálltak egy gitárral vagy csellóval. Úgy voltak szerethetőek mindketten, ahogy voltak.

Igaz, hogy a koncert DVD-t láttuk már a moziban, sok újdonságot nem nyújtott az arénabeli show, mégis akadt bőven, amin kapkodni a fejünket. A végén leereszkedő objektum szerepe talán sosem lesz számomra érthető, bár lehet, hogy nincs is mit megérteni ezen, egyszerűen csak a show része és kész. A lényeg, hogy a profizmus netovábbja ez is, s az érzések közvetítője.

Apropó érzések. Azt hiszem, egyetlen koncerten sem sikerült még ennyiféle érzést, hangulatot átélnem. A muris bulitól a könnyező pislogásig minden mindent megéltem, s amikor azt gondolnánk nincs ennél már feljebb, jött a Biko, amitől mindenki megőrült egy kicsit rezignáltan. A közönség felé fordított mikrofonba tiszteleghettünk Stephen Biko emlékére, amíg a zenekar tagjai egyenként elhagyták a színpadot. Manu Katché maradt velünk utolsónak, majd ő is felhagyott a ritmus dobolásával és leköszönt a budapesti Aréna színpadáról, mi pedig megőrültünk teljes energiánkkal, s az elmaradhatatlan hűha-élménnyel hajthattunk fejet a műsor előtt.

Azt hiszem Peter Gabriel tipikusan az a művész, akit egyszer minden pop -, vagy rockzene kedvelőnek látni kell legalább egyszer az életben. Én végtelenül boldog vagyok, hogy az első sorokból, pár méteres távolságból csodálhattam ezt a már hatvanon túli figurát, s mindig mélységes tisztelettel leszek munkássága iránt. Ha kérhetek valamit, azt kérem, hogy zenéljen még 10-20 évet, szórakoztassa a népet művészetével, mert attól, amit ő csinál a világ csak egy jobb hely lesz.

fotók: http://peter-gabriel-2013.blog.hu/2014/05/07/2014_majus_6_budapest#more6133059