Peter Gabriel, 2014, Budapest

Úgy vagyok Peter Gabriel zenéjével, mint az Ákoséval, fel kellett nőnöm hozzá. Nem állítom, hogy ez sikerült, de mára már tudom hallgatni anélkül, hogy fojtogatna a sírás. Szűk két éve ismerem munkásságát, az alatt gyűlöltem is és szerettem is őt, természetesen a rengeteg jó zenéért, amit csinált. A Secret World Live DVD anyagán ismertem meg a nagyszerű előadóművészt, akit erősen hasonlítottam Hugh Laurie Dr. House-ához, s legalább annyira megszerettem, mint a bohém doktort. Azt gondolom, nem lehet nem szeretni azt a figurát, aki egy fejre erősített mikrofonnal körbebiciklizi a színpadot, fejjel lefele lógva ereszti ki zseniális hangját, majd szinte minden második dalt szórakoztató koreográfiával táncolt végig zenészeivel együtt.

Mára eltűnt a vékony Dr. House-os arc, helyette lett kerek fej, imádni való pufókokkal és ősz hajjal. A sovány test kitelt, s egy helyes pocak is keletkezett, a végeredmény egy roppant aranyos bácsi lett. Csupán a külalak változott, a hang cseppet sem. Még mindig ugyanannyi energia tombol Peter Gabrielben, mint sok évvel ezelőtt, mikor végigugrálta a színpadot, bár jóval békésebbre vette a figurát a budapesti koncerten, de lássuk be, nem is illett volna a gömbölyű bácsihoz az a temérdek ugrabugrálás, amivel a Secret World turné kapcsán megismerkedhettek a minőségi zene kedvelői.

Egy gyári melós öltözékével kiállt a színpadra, kezében tartva papírját magyarul köszöntötte a közönséget, majd felkonferálta a stockholmi lányokat, s mi megőrültünk tőle. Önmagában is egy jelenség ez a férfi, hátha még édes ékes anyanyelvünkön szól hozzánk angol akcentusával, akkor pláne. Jennie Abrahamson és Linnea Olsson egy négydalos kis koncerttel szórakoztatott bennünket, amiből nekem még kedvenc dalt is sikerült választani. Bizonyára akadt, akinek nem hiányzott a lányok előadása a nagy várakozásban, mégis azt gondolom épp annyit játszottak, amennyi még jól esett, s a türelmünket sem kezdte ki.

Szerény muzsikálásuk után jött is az est főhőse, s elfoglalta helyét a gyönyörű zongora mögött. Elmesélte, miből tevődik majd össze a koncert, s már játszotta is az első dalt. Nem tudom, hogy a műsor része volt-e a baki, amit vétett rögtön az elején, vagy valóban mellényúlt a szövegnek, de ahhoz pont jó volt, hogy nagyon széles vigyorba rántsuk arcunkat. Nem volt meglepetés, hogy a sárga fényben úszó színpadon három dalt is előadtak, majd berobbantották a teljes fénytechnikát, amit én már úgy vártam. A nagyszerű zenészek mellett egyértelműen az öt hajlongó lámpa volt a kedvencem. Amennyi dinamikát hozzátettek a produkcióhoz, annyi csendes pillanatot is hoztak az est folyamán. Valahol a Digging In The Dirt és a Solsbury Hill-nél már a közönség is belelendült a helyben járt táncba, párok és barátok egyaránt egymásba kapaszkodva daloltak a Kisöreggel.

Mindegyik zenekari tag külön-külön is megérdemelne egy cikket, bár ők együtt profik igazán. Személyes kedvencem mindig is Manu Katché lesz, hiszen amit az az ember elművel a dobok mögött, nem lehet szavakkal leírni.  A két svéd lány is rengeteget hozzátett a produkcióhoz, olykor a zenélésbe is beszálltak egy gitárral vagy csellóval. Úgy voltak szerethetőek mindketten, ahogy voltak.

Igaz, hogy a koncert DVD-t láttuk már a moziban, sok újdonságot nem nyújtott az arénabeli show, mégis akadt bőven, amin kapkodni a fejünket. A végén leereszkedő objektum szerepe talán sosem lesz számomra érthető, bár lehet, hogy nincs is mit megérteni ezen, egyszerűen csak a show része és kész. A lényeg, hogy a profizmus netovábbja ez is, s az érzések közvetítője.

Apropó érzések. Azt hiszem, egyetlen koncerten sem sikerült még ennyiféle érzést, hangulatot átélnem. A muris bulitól a könnyező pislogásig minden mindent megéltem, s amikor azt gondolnánk nincs ennél már feljebb, jött a Biko, amitől mindenki megőrült egy kicsit rezignáltan. A közönség felé fordított mikrofonba tiszteleghettünk Stephen Biko emlékére, amíg a zenekar tagjai egyenként elhagyták a színpadot. Manu Katché maradt velünk utolsónak, majd ő is felhagyott a ritmus dobolásával és leköszönt a budapesti Aréna színpadáról, mi pedig megőrültünk teljes energiánkkal, s az elmaradhatatlan hűha-élménnyel hajthattunk fejet a műsor előtt.

Azt hiszem Peter Gabriel tipikusan az a művész, akit egyszer minden pop -, vagy rockzene kedvelőnek látni kell legalább egyszer az életben. Én végtelenül boldog vagyok, hogy az első sorokból, pár méteres távolságból csodálhattam ezt a már hatvanon túli figurát, s mindig mélységes tisztelettel leszek munkássága iránt. Ha kérhetek valamit, azt kérem, hogy zenéljen még 10-20 évet, szórakoztassa a népet művészetével, mert attól, amit ő csinál a világ csak egy jobb hely lesz.

fotók: http://peter-gabriel-2013.blog.hu/2014/05/07/2014_majus_6_budapest#more6133059

a világ és én.

ööö, hogymondjam?!
szarok a világra! és az rám!
de ki jár jobban?
hát én, naná!

Lake of Tears: By The Black Sea, 2014, Bukarest

És igen! Végre, láthattam a Lake of Tears-t a színpadon! Persze, csak felvételről. Szerencsémre. Azért mondom ezt, mert ha élőben látom a színpadi produkciót, valószínű, semmire se emlékeznék belőle a transz miatt. Már most többször láttam a koncertet, mint bármelyik más zenekar legendás felvételét, pedig épp csak két napja van birtokunkban, mi lesz ebből a lemezből az évek során? S ezzel el is mondtam, mennyire megunhatatlan.

A 2013-as év nagy felfedezettje volt számomra ez a svéd banda, pedig már tizenéves copfos kislányként is gyakran fülembe dugtam a Forever Autumn lemezt. Azt hiszem, be kellett érni ehhez a zenéhez. Nem állítom, hogy nekem sikerült, de kétség kívül nehéz lesz leszállítani a dobogómról még jó ideig a Lake of Tears-t. A sokévnyi rajongás (és érdektelenség, hogy nem néztem utána), azt a képet alakította ki fejszerkezetemben, hogy egy 50-es éveiben járó, őszes hajú tagokból álló csapat játssza ezt a zseniális muzsikát, így hát tágra nyílt szemekkel vizslattam a képernyőt a koncertfelvétel első perceiben. Persze, hogy csalódtam, de abszolút kellemesen. Ezek a srácok még „fiatalok”, szóval van esélyük még pofátlanul elhíresült zenekarrá válni, de tartok tőle, hogy ez nem fog bekövetkezni.

Daniel Brennare a sosem látott frizurájával, s a hatalmas pufókjain büszkén hordott borostájával egész koncert alatt szerény frontembert „játszik”. Azt gondolom, egy ilyen hang mellé nem is kell egyéb töltelékszerep. Ő kiáll, cibálgatja gitárját, néha belerondít a mikrofonba dalai mellé, s mi megőrülünk érte. Erősen dobog a szívem, amikor „második anyanyelvemen” köszöni a tapsot, s roppant szimpatikus az is, hogy románul is beköszön a koncert elején. Csupa jófejség na, ahogyan minimális szöveggel, maximális szerénységgel levezeti a műsort. Elég is ennyi a svéd istenről, lássuk a többi gitárvonyítót. Fredrik Jordanius munkájától kedvem támad gitárt ragadni, Mikael Larssontól pedig a kiállást kéne eltanulni. Ők ketten alaposan mélyre bólintva vinnyogtatják a húrokat, s én csak irigykedek a románokra, hogy ezt élőben is láthatták. Leginkább mégis Johan Oudhuis munkáját csodálom a koncert alatt, hiszen ő rakja oda a doom alapjait, azt a roppant egyszerűnek tűnő, mégis bonyolult játékot a dobokon. Elismerem, ez is csak azért van, mert nagyon szeretném eltanulni a „szakmát”.

A dalok összeválogatására simán ráhúzom a tökéletes jelzőt, egyetlen nótát sem hiányolok, s felesleget se találok a listán. Néhol hanyatt vágott pózban hallgatom behunyt szemmel, máshol tombolnék vadul a felpörgetett dalokkal. Az a sorrend, amit felállítottak, úgy tökéletes, ahogy van. Valódi élmény füleimnek, ahogyan a Raven Land átvált a Sweatwaterbe, s a House of the setting sun-ból Making Evenings lesz. Az utolsó két dalért (So fell autumn rain, Forever autumn) pedig külön köszöntet mondok, méltó lezárása ez egy őszi koncertnek.

Egész biztos, fülig érő szájjal, s lábukban a bugival távoztak a Fekete-tenger partiak a 2013-as Lake of Tears koncertről. Mi itt Magyarországon majd repeatre kapcsoljuk a LoT-lemezeket, s reménykedünk, hogy eljönnek még a svédek hozzánk is.

Tíz év után újra rajzoltam.

dicsérj meg!
köszi.

Bálintcsokor s Valentinpetty.

fényérzékeny!

A szopórollert is kell valakinek tologatni.

Kinyomtattuk a Zabot, bezsebeltem az egyhetes hírnevet, s aztán visszatértem a valóságba. 

Magyarhonban keresem tovább önállóságomat, napi rutinként töltök el órákat álláshirdetések böngészésével, s az önéletrajzom szórásával. Úgy írom a motivációs leveleket a mélyen tisztelt címzetteknek, hogy el se kell gondolkodnom mondandómon, zsigerből jön. Elvégre már legalább a századikat írom. Már jó régen elhatároztam, hogy elmegyek én dolgozni 50.000-ért is, munkálkodok látástól mikulásig, ha kell, csak adjanak feladatot. Pénzért. Nem egyszer álmodtam meg magam büfésként, voltam konyhai murokpucoló, s válogattam játékokat is a futószalagon. Egyszer recepciós is voltam, s németül diskuráltam a dajcs vendégekkel, azt mondjuk, nem tudom, hogy csináltam. Konkrétan nem érdekel mit kell dolgoznom, ha nem az utcamenti erkölcstelenségről van szó, úgyhogy én készen állok.

A környezetem valahogy rálapátol még a világundoromra, mert nem rest minden ember megkérdezni, hogy „és akkor munkát találtál-e?”. Masszív mondatokba foglalom, hogy nem, de keresem szüntelen. Meghallgatom türelmesen, hogy hinni kell benne, akarni kell, s akkor jön. Hogynejönne. Azért nem jön egy nyomorult hívás sem kiküldött 10-20 önéletrajz után. Meghallgatom természetesen azt is, hogy egész nap kanapéba fingok, s nem csinálok semmit, nekem büdös a munka, nem tetszik akármi. Bátorkodom elpanaszolni, hogy OKJ-s targoncavezetőnek kellett volna tanulnom, vagy ezerféle mérnöknek, s akkor talán felvennének, de oldalba döfnek, hogy „hát igen, írónőt nem keresnek!”. Végül is nem haragszom, a mai gondom, hogy az álláshirdetések címét megértsem. Ilyenekkel küzdök:

• ·         Trainee - Villamos diagnosztikai mérnök
• ·         Robotcella - üzemeltető - Új járműgyár, Karosszériaüzem (Ref.sz.: GYDW3655)
• ·         PAM-CRASH szimuláció mérnök - Járműfejlesztés
• ·         Alkalmazástechnikai Mérnök (Technológus)
• ·         Lean folyamatfejlesztési szakember - Folyamatmenedzsment (GYDM3339)
• ·         Fejlesztőmérnök szilárdságtani elemzés
• ·         Termék adat menedzsment és műszaki darabjegyzék mérnök – Járműfejlesztés

Én mai napig szentül hiszem, hogy egyszer csak jön egy segg, amit ha kinyalok, én is munkához jutok. Addig marad az akarat, s a mélytorkos nyelés, ha szapulnak. A szopórollert is kell valakinek tologatni.

Boldogsághullám

Újabb szobafogságra ítélt napra ébredve, kábé a tizenkilencezredik munkanélküli hétköznapon, az ágy szélén láblógatva kétmillió gondolatom támadt. Így küzdöttem le magamban a felkelni akarást is, inkább megöleltem egy könyvet, s visszatakaróztam, mert minek keljek fel? Meghallgattam a Lakótelepi Hírügynök reggeli panaszát az alsó teraszon, ihletet merítettem a szomszédasszony ötletéből az ebéd elkészítéséhez, de ettől még nem akaródzott felkelnem. Megajándékoztam magam egy kávéval, amit annyi ideig őriztem becsben, hogy teljesen kihűlt. Elfogyasztottam a tíz körmöm körül található bőrt és nagyokat nyerítettem a kezemben található könyv sorain. Így keltem fel hajnali tízkor, s üzemeltem be a vízforralót egy, a kávémnál melegebb tea reményében. Megörültem az ajándékba kapott kakaós csigának, rá is cuppantam nyomban, s elképzeltem anyám mérhetetlen büszkeségét, ha meglátná, hogy egy fürdőköpenyben, szerdán tízkor csámborgok a konyhában keresgélve önmagamat. Ma van az a nap, amikor száműzetést élvezek a fogyasztói társadalomból, még a Teszkóbótba sem kell kimennem. Lesem a telefonomat, várom a Szárnyas Fejvadászok hívását, hátha be kell ugranom egy rapid interjúra valamelyik henteshez, vagy zöldségeshez. Rám tört a lelkiismeret-furdalás, s hamar beraktam egy adag ruhát mosni, ezzel el is látom a napi munkámat, a délutáni ebédfőzéssel egybekötve. Bekapcsolom a tévét is, kéne valami lágy háttérduma. Josi barát (nem is akarom helyesen írni) beszél egy duciszájú faszival a holnap kezdődő HVG Állásbörzéről. Milyen klassz dolog, hogy 5000 álláslehetőséget ajánlanak, kiemelik, hogy legtöbbjük gyakornoki munka és rettentő büszkék magukra. Valóban kurvanagydolog végigjárni kétszáz standot, s mindenhol űrlapokat kitölteni, aminek következményeként még aznap délután feltelik az e-mail fiókom nagyotakaró, de semmitmondó levelekkel. Véget ér a barát műsora, következik Stahl konyhája, amiben fokhagymás rákot főznek, s ettől aztán a csiga megfordul a hasamban. Ezután a Babapercek című műsorból megtudom, hogyan kell boldog gyereket szülni, úgyhogy én készen állok a vidám gyerekek elszórására a világnak. Munkára alkalmatlan pályafutásom során ma tudok a legőszintébben nevetni magamon, s úgy hömpölygök a boldogság hullámain, hogy közben erős késztetést érzek az írásra. Perpillanat képes lennék egy regényt kitolni magamból, de inkább megkímélem a világot.

Szavak, amiktől teljesen lehervadok

állás
lehetőség
börze
tapasztalat
gyakorlat
szakképzett
ügyfélkapcsolat
értékesítő
mérnök
magabiztos
kezdeményező
kommunikáció
készség

hagyjanak a picsába ezekkel.

Köd utánam

Van valami nevetséges abban, ahogy itt ülök a kanapén hajnalok hajnalán, s szenvedek saját gondolataimtól. Elrothadt bennem minden boldogság, mert eszembe jutott, haza kell mennem. Egyedül.
Rögtön eszembe is jutott Kátai Tamás. Inkább a Thy Catafalque, s a Köd utánam című dala.

Ropogott a tél otthon, nem volt sehol élet a szabadban, a macskák is behúzott farokkal osontak a kert alatt, nehogy letörjön a kanyarban. Lábamon a nagy bakancsot cipeltem, hátamat a sárga síkabát védte, s fejemen a kötött sapkám díszelgett. A két füldugómat sapka alatti füleimbe helyeztem, s még épp elviselhető hangerőn szívtam magamba Kátai zenéjét. Ugyanezt megismételtem szobámban, a hitvány perzsa szőnyegen törökülve egy díszpárnát szorongatva, s csak a zenére figyelve. Gyakran folyt egybe szemem és orrom váladéka, de nem foglalkoztatott, csak a köd utánam. Csak az érdekelt.

Ebben a lakásban ment legtöbbször repeaten a dal. Jellegzetes illat van mindig, azt szívtam be, s közben csak hagytam dübörögni a lemez harmadik dalát. Most újra ezt hallgatom, ködös útra gondolva, hazám felé.
Van ebben valami több?

Adjuk ki!

leültem három murokkal, s kimentettem egy dokumentumba a blogbejegyzéseket, amiket kiadnék egy könyvben. 70 oldal. Ezt A5-ösre tördelve, s könyvformájúvá téve 150 oldalként kéne viszontlátni. Kiadó van, már csak az az 1500 lej kéne.
Szponzornak valaki? :-)

írok vagy abbahagyom?! (újratöltve, óigen)

Kellő fonnyadtsággal indul ez a hét is. mindjárt leszakad az ég, s ránk zúdítja nyálát, halkan morajlik Marilyn Manson, s jó sötét van kint is, bent is. Meg még odabent is!
A tegnapi egésznapos Krisztus-szidás visszavágott. Odapiszkált a család zsibbadt lelkemhez kicsit, hogy életre keljen, legyen min rágódni. Egy fotó, ami emlékeztet apámra, s ami valahogy nekem kibaszottul kedves, az otthon röhögés és gúny tárgya. S a dagadó rosszindulat szülte a körhírt is, mely szerint én "kitudja miket írok össze-vissza a családomról".
Azt képzeltem, hogy amit írok, vicces és képet festek a székely ember hétköznapjairól. Szófordulatokkal és pillanatnyi élethelyzetekkel töltöttem teli blogjaimat, megmaradva őszintének. A magam szerénységével és súlyos önbecsüléshiányával önmagam szórakoztatására kezdtem el írni, majd kisebb olvasóközönséget szereztem. Néhány száz ember örül nekem, s az őszinte sófosásomnak: megállítanak az utcán, e-mailt írnak, hozzászólnak a "művekhez", s felmagasztalva engem néhány szóban veregetik anyám vállát, mondván, hogy büszke lehet rám. Ámde nem. Rám soha senki nem volt büszke, meg hát ugye minek is, ezért anyám is csak áttelefonált a határon, hogy legye kedves a hülyeségeimet törölni és családot békén hagyni.

Elgondolkodom, hogy mi a nyomorúságos búbánatot ér az egész világ elismerése, ha a család gúnyolódik, röhög és nemhogy támogatna a feltörekvésben, hanem lehúz és megaláz?

Nehéz velem is!

Van ez a betyár tulajdonságom, hogy szeretem nézni az embereket. Ezzel csak az a baj, hogy könnyen átcsaphat bámulásba. Aztán persze gyorsan ítélkezni is kezdek, hogy ejj be husi csaj, jaj de csúnya srác, milyen buzis járású, de klassz hajú csaj, stb. Úgy hozta a sors, hogy lehetőségem volt hosszan bámulni egy langyosnak tűnő srácot, akinek betekintést nyerhettem a napi rutinjába:

Kis kockás pizsamájában a fürdőbe botorkált, kislányosan megmosta a fogát, s visszanyafogott még kicsit az ágyba. Csípőre tett kézzel állt fél órát a bőröndje előtt, s csapkodta közbe-közbe a derekát, hogy "Mi az istent vegyen fel?" Szétdobált mindent, amit benne talált, s elkezdte párosítgatni. Mire megtalálta mit vegyen fel, elhatározta, hogy előbb zuhanyoznia kellene. Újabb negyed  órába telt, hogy összekapja a tusfürdőjét, samponját, balzsamját, törölközőjét, dezodorját, lábmosóját, hajszárítóját, hajvasalóját, s elinduljon a fürdőbe. Onnan visszatérve is végig nyavalygott, hogy jaj nem tudja, sikerül-e rendbe szednie magát. Megtette. Mire késznek érezte magát, előkerült a nőcsábító parfüm is. Tükör előtt fenekét billegtetve szórta magára a pacsulit, odalépett a fogashoz, belefújt a kabátba is, cipőjébe is, s visszaszaladt a szobába, ahol rálocsolt egy félüvegnyit a hálózsákjára, párnájára is. Ahányszor elhaladt a tükör előtt, belenézett, végig simítva fenekén és csípőjén babakezeit. Összességében 4 óra alatt sikerült felkelnie és elkészülnie, hogy kimehessen a lakás ajtaján. Végig nézve ezt a folyamatot, egy ilyen agyzsibbasztó érzés járta át a testemet. Ezt egyébként még Tihanyi Tamás műsorát nézve is érzem: http://zabothegyezo.blog.hu/2013/06/04/futoszalas_egeszsegvizsgalat_a_teven_at

A helyzet az, hogy engem sem lehet egyszerű végig nézni. Becsületes, szorgos székely módjára üldözi a bugi testemet, hogy mindig csináljak valamit. Valamit, aminek van látszatja. Namármost kreativitás hiányában, ez kimerül a lakás simogatásában. Feszt takarítom, feszt elmozgatok valamit. Friss albérletünkbe kábé 50 könyvet sikerült menekíteni, de azzal annyi bajom akad, hogy az már röhejes. A nagy kanapén ülve, pont szembe kerülök a könyvekkel, s frusztrál, ha a Stephen Kingek nincsenek egy helyen, a Carpathilus kiadó zenebandákról nyomott könyveinek is külön polcon kell lenni, és nem túl egészséges az sem számomra, ha a sorban állított regények tetején aránytalanul lapul 2-3 másik könyv. Mondanom sem kell, hogy ugyanilyen felakadásokba ütközöm, ha a cédékről, vagy dévédékről van szó. Látnod kell magad előtt, ahogyan felugrom minduntalan és helyére rakom, ami elkallódott.
Gondot okoz a nappali közepén levő üvegasztal is, amit nonstop belep a por. Hozom a tisztítószert, letörlöm, Azáliámat visszahelyezem a poháralátétek mellé, s helyére viszem a tisztítószert. Mire visszaérek Azál lehullatott két virágot, s három levelet, s ha azt felszedem, ujjlenyomatos lesz az üveg, s újra kell törölni. Hamar kivasalok reggel, hogy párommal tölthessem az egész délutánt, s a melegben egyébként sem akaródzik a forró vasaló környékén tartózkodni. Így folyton kivasalom a csóré hasamat, vagy csuklóim környékét, s rezignáltan tolom a folyékony kurvaanyázást. A vasalódeszka összecsukásánál új kékülő foltokat helyezek el a testemen, s a huzal eltávolításánál a konnektorból fejemet az íróasztal sarkában csonkítom.
 Létrára másztam, hogy a magas konyhabútor tetejét leporoljam, persze, hogy leestem a harmadik fokáról, kezemben a porszívóval. Azt mentettem, így testem maradt védtelen, s egy ágyúdörrenésnek megfelelő hangrobbanással padlót fogtam. Jó minőségűre sikeredett, ezt jelezte a vitrinben található 50 darab pohár, s bögre is.
Ablakpucolásnál simán leejtem a törlőkendőt, s le kell menni érte, mert csúnya ahogy felakadt a bokorra, meg hát Ági néninek biztosan akadna valami kifogása ez ellen is. Az ajtó előtt történő porszívózásnál hangosan rám köszön a hosszú és őszes hajú felső szomszéd, én pedig csodálkozom, vajon miért ilyen rámenős, ha nekem úgyis zúg a porszívő füleimbe ezerrel, s aztán felfedezem, hogy bimbóig kilátszik a mellem mélydekoltázsomból.
Fényesre vikszolom a fürdőszoba tükröt, majd összeköpködöm fogmosásnál, s elölről kezdem az egészet. Két rumaromát, két csomag rágót, s egy papírtörlőt négyszer ejtek le a kezemből 100 méteren, abból egy minimum a lépcsőházban üldögélő munkások előtt esik meg.
Hónapok óta egyedül töltöm a hosszú délelőttöket, féldélutánokat, s elképesztő minőségben tökéletlenkedek saját magam körül. Elismerem, engem is nehéz lehet huzamosabb ideig nézni.

nyomasztó kínlódás.

Én úgy elfonnyadtam. Kanadai vonatbaleset, lezuhanó repülő, Izolda tragédiája, és hasonló hervasztó dolgok ömlenek a médiából, s az én porcelán lelkem ezt megérzi. Több mint háromezren olvasták az Izoldáról szóló megemlékezésemet, s még mindig megy körbe. Hervasztó, hogy így tettem szert kisebb ismertségre. (Az újonnan feliratkozott hűségeseimnek, ezúton is köszönöm a bizalmat.)

Megtelt az égbolt felhővel, a lombos fák remegnek az ablak előtt, húsz fok van, s hideg már a fürdőruha házi öltözéknek, erre fogom mai lehangoltságomat. Tíz óra van még csak, de én már megreggeliztettem KicsiPáromat, s magamat, mosogattam, kimostam, teregettem, megágyaztam, hervadozó virágomat megöntöztem, megsimogattam, két albumot végighallgattam, Reisz András műsorát a Balaton parton megnéztem. Már nem tudom, mit kezdjek magammal, lesem az e-maileket, lesem a telefont, jöjjön az a behívás interjúra, jöjjön a délután, jöjjön haza a pasasom, nélküle most minden nyom.

Akkora könyvet választott nekem a polcról, hogy el leszek vele legalább egy hétig, így most Lisey történetével foglalom el magam, s lefullasztom másfél agysejtemet az angol verziójával.

Baczoni Izolda emlékére.

A valaha megírt legszomorúbb bejegyzésem megfogalmazására készülök. Teljesen le vagyok hervadva.

Irdatlan szomorúságot éreztem, amikor hétfő reggel eljutott hozzám is a hír, mely szerint Izolda eltűnt. Meghűlt bennem a vér, hiszen kevés emberre lehet ilyen szeretettel gondolni, mint rá. Végül egyet mosolyogtam és legyintettem, hogy biztos csak egy jól sikerült buliról van szó és egy barátjánál, barátnőjénél alszik a lemerült telefonjával párnája alatt, aztán dolgomra siettem. Tisztelem mindazokat a fiatalokat, akik Izolda keresésére indultak, nem véletlen, hogy ilyen szép számban összegyűltek és önzetlenül segítettek. 

Ez a lány egy jelenség volt. Istenemre mondom, én az égnek álló hajammal, állandó szófosásommal, s színészkedésemmel nem tettem hozzá annyit egy közösséghez sem, mint Ő a puszta jelenlétével.

Izolda különleges volt számomra, hiszen Ő volt az első évfolyamtársam, akivel szóba álltam 2009 őszén. Ott álltam a jogi egyetem előtt tökéletlenül, faluról a nagyvárosba szabadulva, s azt se tudtam, hol vagyok. Percek is elteltek, mire rájöttem, hogy mellettem egy lány ugyanolyan türelmetlenül várakozik, aztán megszólított. Izolda volt az. Megkérdezte, kommunikációs vagyok-e, tudom-e, melyik terembe kell menni. Persze, hogy nem tudtam. Végül együtt mentünk fel, s úgy örültünk egymásnak, mintha csak mi ketten léteztünk volna a Földön. A teremben a többi évfolyamtárs ismerkedésbe kezdett, Izolda naprakész volt az infókkal, hamar talált másik ismerősöket, én továbbra is csak ott ültem tökéletlenül, de boldogan, mert egy csoporttársat már ismertem. Sosem felejtem el, ő a Titulescu-n lakott, s volt egy babaarcú barátja, aki behozott neki akkor egy csokit az egyetemre. Ezek az első emlékeim Róla.

Ezt a bejegyzést már csak azért is meg akarom írni, mert Izolda az első követőim között volt. Amikor a tényleges blogolást elkezdtem, az első között iratkozott fel rendszeres olvasóim közé, s tetszésének nem restelt hangot adni egy üzenetben sem. Olyan biztatást kaptam Tőle az írásra, ami máig motivált, hogy gondolataimat megörökítsem.

Két csoportmunkát is végeztünk közösen, mindkettő esetében ő bizonyult hozzáértőbbnek. Mindig szorgalmasabb volt nálam, s mindig többet tett hozzá az adott feladathoz, mint én, s ezt a legnagyobb önzetlenséggel csinálta. Ha ellógtam egy-két kurzusról, a jegyzeteire mindig számíthattam, s ha szemináriumot hagytam ki, akkor is lelkesen és részletesen beavatott a történtekbe. A folyosók sosem csengtek Izolda hangjától, elképesztő szerényen tudott állni a társaság közepén szótlanul, figyelve. A tanórákon sem okoskodott, az Ő szavának megvolt a maga helye és ideje, de főképp a minősége. Akármiről fejtette ki véleményét, abban annyi szeretet volt és jóindulat, hogy egy egész templomot meg lehetett volna tölteni vele. Élmény volt hallgatni Őt.

Mellé mindig leülhettem a padba, sosem mondta, hogy foglalt, vagy ülj máshová, s meg vagyok győződve róla, hogy a székének felét is odaadta volna, ha arról van szó. Vizsgán a saját bukását kockáztatva súgott oda egy-egy választ, de sohasem kért Ő segítséget. Elképesztően becsületes volt.

Ugyanazon vezető tanárnővel írtuk szakdolgozatainkat és ez egy picit közelebb hozott bennünket egymáshoz. Igazán bánom, hogy ez nem történt meg korábban. Gyakran beszéltük meg, hol tart a munka, igyekeztük egyszerre megkeresni Orsit, s együtt pánikoltunk az államvizsga előtt. Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem ismertük egymást, nem voltunk barátnők, nem jártunk együtt sehová, csak mindig megtaláltam Őt, s Ő engem. Amikor átmeneti szállásra volt szükségem, akkor is segítő kezét nyújtotta, odaadta volna szobájának sarkát is.

Államvizsga-védés után odamentem hozzá, szemébe néztem és megköszöntem a háromévnyi önzetlen segítséget, amivel sokszor átvonszolt egy-egy vizsgán, s bátortalan ölelésemmel elbúcsúztam Tőle. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.

Izolda! Egy seregnyi ember gyászol Téged, s ha én, egy jelentéktelen volt évfolyamtárs ekkora szeretettel gondolok Rád, képzeld ennek hányadik hatványával imádnak Téged barátaid, szeretteid, családod.

Nyugodj Békében Kicsilány!

Pici

Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?

Éreztem magamon ezt az örökös elégedetlenséget. Sose jó, ami történik, nem elég, amim van. Más kéne, több. Az állandó sóvárgásomat megpróbáltam megérteni. Meg akartam tudni, hogy tényleg ennyire rinyatalicska vagyok-e, vagy teljesen érthető a viselkedésem. Ma hazafelé csámborogva az utcán a következő agymenéssel küzdöttem:

Gyermekként kezdtem el a kemény fizikai munkát. Nehéz raklapokat cipeltem, állványokat szegeztem, megkerestem a pénzem, amiből felöltöztem iskolakezdésre, megvettem alapvető hiánycikkeimet, pl. hátizsák, bicikli. Boldog gyermek voltam. Erőltettem az iskolát, jó tanításban akartam részesülni, aztán kikínlódtam egy alapképzést is az egyetemen. Anyagilag rettenetes volt ezt bírni, de tudtam, hogy a diploma meghálálja a végén. Lediplomáztam (segítséggel), majd munkakeresésbe kezdtem. Ezt folytatom egy éve. Szakmámban nem láttam sok esélyt az elhelyezkedésre, ezért minden területre kiterjedt a keresgélés. A fafeldolgozó telepre nem vettek fel, ahol régebb dolgoztam, mert akkor épp nem volt felvétel. Bolti eladónak nem kellettem, mert nem volt kereskedelmi diplomám. Ekkor elhatároztam, hogy külföldre megyek mezőgazdasági munkásnak. Azaz, szedem a retket, hagymát, répát a szezonban, havi 1500-2000 euróért. Nem büdös nekem az efféle munka sem. Csillogó szemekkel érdeklődtem, hol lehet ilyenre jelentkezni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez sem jöhet össze nekem, hiszen 100 eurót kell fizetni azért, hogy felírjanak a listára, 100 euró a buszjegy Németországig és még legalább 100 kell legyen a zsebben, hogy ha hazatessékelnek, haza is tudjak jönni. Kölcsönkértem 300 eurót a pótapámtól, de nem adott. Azzal érvelt, hogy diplomás leány ne túrja a földet. Így oda se mentem. Következő gondolatom a bébiszittelés volt Angliában. Ügynökség fizetése, repülőjegy megvásárlása, ugyanannyi pénzre lett volna szükség, de ugye honnan? Szüleim együtt sem kerestek annyit havonta, nemhogy támogatni tudtak volna. Bébiszitter sem lettem. Győrbe költöztem, naivan hittem, hogy ez egy nagyváros, teli lehetőségekkel, itt megtalálom, a nekem valót (meg is fogom, tudom), viszont ezt sem olyan egyszerű. Hamis álláshirdetések, embertelen körülmények között zajló interjúk, miknek a végén legszívesebben lehúznám magam a klotyón. Büfésnek nem, mert nincs kereskedelmi, recepciósnak nem, mert nem vagyok a főnök rokona, trafikosnak sem, mert nem vagyok Orbán felé fordítva és szakmámban esélytelen elhelyezkedni, hiszen még nem szereztem 5 évnyi releváns tapasztalatot.

Szerencsés vagyok, hiszen olyan párom van, aki a lehető  legtöbbet tesz meg értem, és biztat a keresgélésben, de sajnos éjszakánként még így is rengetegszer riadok fel olyan álmokból, ahol hátrányos helyzetben vergődök állás hiánya miatt. Amíg van mit az asztalra tenni, semmi okom panaszra, de valahogy mégis nyomasztó, ha csak nézem a kakaós csigát a pékség kirakatában és folyton rosszul érzem magam kopott, elnyúlt ruháimban. 

Depressziós fiatalok lehorgasztott fejjel csámborognak az utcán, dolgoznánk, de mit? Hol? Kinek? 

Ilyenkor mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?   

a pettyesek.

Hogyismondjam. Bögrék, csészék.
Jobban esik a kávé egy kényelmes, szép csészéből. Legyen könnyen fogható, de füle mégis odaillő legyen, stb.Mintha értenék hozzá, ugye? :-)
Ditróban a neylonbótban, ahol anno hat tányért akartam venni, de nem szabadott havas lábbal szétnézni a polcok között, megpillantottam már az ajtóból a pettyes-szettet. Fájt ugyan, hogy nem vihettem őket haza, egyrészt mert a tányérok árába került volna, s ha megveszem, sógornőnek nincs ajándék, másrészt, meg közel se mehettem hozzájuk.
És akkor egy év múlva páromhoz költözöm, kinyitom a bögrés szekrényt, s ott vannak ŐK. A PETTYESEK.
Szemeim kápráznak, ha a színes bögrés szekrénybe benézek, imádom eccerűen.

De ŐK a MINDEN. Gazdájukkal az élen.

öregszem?!

 Tatán voltunk, Víz, Zene, Virág Fesztiválon. Azaz a fesztivál mellett. 

Az Öreg-tó már szívünkbe lopta magát, Club Hotelben szobát kértünk, úgy pihentünk. 

Jellemzően tömeget és zsivajt nyújt egy fesztivál, ez zajlott a túlparton is. Mi csak fagyit nyaltunk, sárkányhajósokat néztünk, vitorlásokat féltettünk, szörfösöket lestünk, s sétáltunk. Kilómétereken át a közvetlen tóparton, a fűben. Bele is lógattuk, de megfagyott, s akkor néztük a kacsákat. A pici kacsákat, mind a hetet. Nem vonzott a koncertkavalkád, a sörsátor s a méregdrága szuvenír. Hatalmas hekket ettünk, ízletes vacsorát, bőséges reggelit, megejtettük a leánykérés demo változatát, ölelkeztünk a naplementében. 

Büszke vagyok az elveszett másik felemre, azt szereti, amit én szeretek.

Öregasszony-fóbia

Komolyan mondom, kialakult bennem egy egységes félelem az öregasszonyoktól. Túl vagyok az ablakmosós afféron az alattunk lakozóval, akinek simán levizeltem az ablakát a szórófejes tisztítóval, és ezért haragosak vagyunk. Történt mindez az első találkozásunknál. Ugyanazon lakrész előtt guggol mindig egy emberszabású cigarettával kezében, pizsamában és mogorván néz. Ők három generációt képviselnek: van egy tizenéves leány, egy 40-es nő és egy eredeti öreglány kopott vörös hajjal. Rögtön szemben egy 84 éves szenilis hölgy (a fia mondta, aki vad karrángatással mutatkozott be), aki első találkozásunk alkalmával figyelmeztetett, hogy ő nem boszorka, csak eltört a karja. Tudomásul vettük, de azóta félünk. Tegnap reggel például kihúzta a banyatankot az ajtója elé és ott próbálta javítgatni. Ünnepélyesen beöltözött és a csőről lecsúszó vásznat babrálta. Én ugyan csak a kukucskálón át röhögtem rezignáltan, ki nem mentem volna semmi pénzé, még belerak és felszáll velem.

Ezért féltem mindig is a bejárati ajtónkat letakarítani kívülről. Egyetlen benti takarításnál sem akaródzott előjönni bátorságom a kimenésre. Így mostanra már belepte a por, ujjlenyomatos lett és különbenis. Ma reggel már 8-kor beöltöztem kapucniba, nadrágba, zokniba, nem ám kimenni bugyiban és úgy sikálni a koszt, vagy duhajozni a porszívóval, nem! Fél tízig lestem ki az ajtón, nincs-e ott, nem  megy-e el, vagy bármi, csak meg ne lepjen miközben én vadul dolgozom és tőle rettegek.
Meg kell mondjam, sosem takarítottam még le ilyen gyorsan egyetlen ajtót sem. Elviselhetőre töröltem, újra fehér lett, de közben az öreglány ajtaját néztem mereven, várva, mikor jelenik meg, valamilyen különleges bejelenteni valóval.
Nem jött. Tiszta az ajtó!

a negyedik.

Balázs egy átlagos napon, munkából érkezve beront az ajtón és felém nyújtja ezt a kis csokrot. csakúgy, csakmert.
zöldcsíkos falhoz ideális, mosolyfakasztásra kiváló.