2013. november 6., szerda

A szopórollert is kell valakinek tologatni.

Kinyomtattuk a Zabot, bezsebeltem az egyhetes hírnevet, s aztán visszatértem a valóságba. 

Magyarhonban keresem tovább önállóságomat, napi rutinként töltök el órákat álláshirdetések böngészésével, s az önéletrajzom szórásával. Úgy írom a motivációs leveleket a mélyen tisztelt címzetteknek, hogy el se kell gondolkodnom mondandómon, zsigerből jön. Elvégre már legalább a századikat írom. Már jó régen elhatároztam, hogy elmegyek én dolgozni 50.000-ért is, munkálkodok látástól mikulásig, ha kell, csak adjanak feladatot. Pénzért. Nem egyszer álmodtam meg magam büfésként, voltam konyhai murokpucoló, s válogattam játékokat is a futószalagon. Egyszer recepciós is voltam, s németül diskuráltam a dajcs vendégekkel, azt mondjuk, nem tudom, hogy csináltam. Konkrétan nem érdekel mit kell dolgoznom, ha nem az utcamenti erkölcstelenségről van szó, úgyhogy én készen állok.

A környezetem valahogy rálapátol még a világundoromra, mert nem rest minden ember megkérdezni, hogy „és akkor munkát találtál-e?”. Masszív mondatokba foglalom, hogy nem, de keresem szüntelen. Meghallgatom türelmesen, hogy hinni kell benne, akarni kell, s akkor jön. Hogynejönne. Azért nem jön egy nyomorult hívás sem kiküldött 10-20 önéletrajz után. Meghallgatom természetesen azt is, hogy egész nap kanapéba fingok, s nem csinálok semmit, nekem büdös a munka, nem tetszik akármi. Bátorkodom elpanaszolni, hogy OKJ-s targoncavezetőnek kellett volna tanulnom, vagy ezerféle mérnöknek, s akkor talán felvennének, de oldalba döfnek, hogy „hát igen, írónőt nem keresnek!”. Végül is nem haragszom, a mai gondom, hogy az álláshirdetések címét megértsem. Ilyenekkel küzdök:

Én mai napig szentül hiszem, hogy egyszer csak jön egy segg, amit ha kinyalok, én is munkához jutok. Addig marad az akarat, s a mélytorkos nyelés, ha szapulnak. A szopórollert is kell valakinek tologatni.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Nem szégyen a véleményalkotás ;)