Adjuk ki!

leültem három murokkal, s kimentettem egy dokumentumba a blogbejegyzéseket, amiket kiadnék egy könyvben. 70 oldal. Ezt A5-ösre tördelve, s könyvformájúvá téve 150 oldalként kéne viszontlátni. Kiadó van, már csak az az 1500 lej kéne.
Szponzornak valaki? :-)

írok vagy abbahagyom?! (újratöltve, óigen)

Kellő fonnyadtsággal indul ez a hét is. mindjárt leszakad az ég, s ránk zúdítja nyálát, halkan morajlik Marilyn Manson, s jó sötét van kint is, bent is. Meg még odabent is!
A tegnapi egésznapos Krisztus-szidás visszavágott. Odapiszkált a család zsibbadt lelkemhez kicsit, hogy életre keljen, legyen min rágódni. Egy fotó, ami emlékeztet apámra, s ami valahogy nekem kibaszottul kedves, az otthon röhögés és gúny tárgya. S a dagadó rosszindulat szülte a körhírt is, mely szerint én "kitudja miket írok össze-vissza a családomról".
Azt képzeltem, hogy amit írok, vicces és képet festek a székely ember hétköznapjairól. Szófordulatokkal és pillanatnyi élethelyzetekkel töltöttem teli blogjaimat, megmaradva őszintének. A magam szerénységével és súlyos önbecsüléshiányával önmagam szórakoztatására kezdtem el írni, majd kisebb olvasóközönséget szereztem. Néhány száz ember örül nekem, s az őszinte sófosásomnak: megállítanak az utcán, e-mailt írnak, hozzászólnak a "művekhez", s felmagasztalva engem néhány szóban veregetik anyám vállát, mondván, hogy büszke lehet rám. Ámde nem. Rám soha senki nem volt büszke, meg hát ugye minek is, ezért anyám is csak áttelefonált a határon, hogy legye kedves a hülyeségeimet törölni és családot békén hagyni.

Elgondolkodom, hogy mi a nyomorúságos búbánatot ér az egész világ elismerése, ha a család gúnyolódik, röhög és nemhogy támogatna a feltörekvésben, hanem lehúz és megaláz?

Nehéz velem is!

Van ez a betyár tulajdonságom, hogy szeretem nézni az embereket. Ezzel csak az a baj, hogy könnyen átcsaphat bámulásba. Aztán persze gyorsan ítélkezni is kezdek, hogy ejj be husi csaj, jaj de csúnya srác, milyen buzis járású, de klassz hajú csaj, stb. Úgy hozta a sors, hogy lehetőségem volt hosszan bámulni egy langyosnak tűnő srácot, akinek betekintést nyerhettem a napi rutinjába:

Kis kockás pizsamájában a fürdőbe botorkált, kislányosan megmosta a fogát, s visszanyafogott még kicsit az ágyba. Csípőre tett kézzel állt fél órát a bőröndje előtt, s csapkodta közbe-közbe a derekát, hogy "Mi az istent vegyen fel?" Szétdobált mindent, amit benne talált, s elkezdte párosítgatni. Mire megtalálta mit vegyen fel, elhatározta, hogy előbb zuhanyoznia kellene. Újabb negyed  órába telt, hogy összekapja a tusfürdőjét, samponját, balzsamját, törölközőjét, dezodorját, lábmosóját, hajszárítóját, hajvasalóját, s elinduljon a fürdőbe. Onnan visszatérve is végig nyavalygott, hogy jaj nem tudja, sikerül-e rendbe szednie magát. Megtette. Mire késznek érezte magát, előkerült a nőcsábító parfüm is. Tükör előtt fenekét billegtetve szórta magára a pacsulit, odalépett a fogashoz, belefújt a kabátba is, cipőjébe is, s visszaszaladt a szobába, ahol rálocsolt egy félüvegnyit a hálózsákjára, párnájára is. Ahányszor elhaladt a tükör előtt, belenézett, végig simítva fenekén és csípőjén babakezeit. Összességében 4 óra alatt sikerült felkelnie és elkészülnie, hogy kimehessen a lakás ajtaján. Végig nézve ezt a folyamatot, egy ilyen agyzsibbasztó érzés járta át a testemet. Ezt egyébként még Tihanyi Tamás műsorát nézve is érzem: http://zabothegyezo.blog.hu/2013/06/04/futoszalas_egeszsegvizsgalat_a_teven_at

A helyzet az, hogy engem sem lehet egyszerű végig nézni. Becsületes, szorgos székely módjára üldözi a bugi testemet, hogy mindig csináljak valamit. Valamit, aminek van látszatja. Namármost kreativitás hiányában, ez kimerül a lakás simogatásában. Feszt takarítom, feszt elmozgatok valamit. Friss albérletünkbe kábé 50 könyvet sikerült menekíteni, de azzal annyi bajom akad, hogy az már röhejes. A nagy kanapén ülve, pont szembe kerülök a könyvekkel, s frusztrál, ha a Stephen Kingek nincsenek egy helyen, a Carpathilus kiadó zenebandákról nyomott könyveinek is külön polcon kell lenni, és nem túl egészséges az sem számomra, ha a sorban állított regények tetején aránytalanul lapul 2-3 másik könyv. Mondanom sem kell, hogy ugyanilyen felakadásokba ütközöm, ha a cédékről, vagy dévédékről van szó. Látnod kell magad előtt, ahogyan felugrom minduntalan és helyére rakom, ami elkallódott.
Gondot okoz a nappali közepén levő üvegasztal is, amit nonstop belep a por. Hozom a tisztítószert, letörlöm, Azáliámat visszahelyezem a poháralátétek mellé, s helyére viszem a tisztítószert. Mire visszaérek Azál lehullatott két virágot, s három levelet, s ha azt felszedem, ujjlenyomatos lesz az üveg, s újra kell törölni. Hamar kivasalok reggel, hogy párommal tölthessem az egész délutánt, s a melegben egyébként sem akaródzik a forró vasaló környékén tartózkodni. Így folyton kivasalom a csóré hasamat, vagy csuklóim környékét, s rezignáltan tolom a folyékony kurvaanyázást. A vasalódeszka összecsukásánál új kékülő foltokat helyezek el a testemen, s a huzal eltávolításánál a konnektorból fejemet az íróasztal sarkában csonkítom.
 Létrára másztam, hogy a magas konyhabútor tetejét leporoljam, persze, hogy leestem a harmadik fokáról, kezemben a porszívóval. Azt mentettem, így testem maradt védtelen, s egy ágyúdörrenésnek megfelelő hangrobbanással padlót fogtam. Jó minőségűre sikeredett, ezt jelezte a vitrinben található 50 darab pohár, s bögre is.
Ablakpucolásnál simán leejtem a törlőkendőt, s le kell menni érte, mert csúnya ahogy felakadt a bokorra, meg hát Ági néninek biztosan akadna valami kifogása ez ellen is. Az ajtó előtt történő porszívózásnál hangosan rám köszön a hosszú és őszes hajú felső szomszéd, én pedig csodálkozom, vajon miért ilyen rámenős, ha nekem úgyis zúg a porszívő füleimbe ezerrel, s aztán felfedezem, hogy bimbóig kilátszik a mellem mélydekoltázsomból.
Fényesre vikszolom a fürdőszoba tükröt, majd összeköpködöm fogmosásnál, s elölről kezdem az egészet. Két rumaromát, két csomag rágót, s egy papírtörlőt négyszer ejtek le a kezemből 100 méteren, abból egy minimum a lépcsőházban üldögélő munkások előtt esik meg.
Hónapok óta egyedül töltöm a hosszú délelőttöket, féldélutánokat, s elképesztő minőségben tökéletlenkedek saját magam körül. Elismerem, engem is nehéz lehet huzamosabb ideig nézni.

nyomasztó kínlódás.

Én úgy elfonnyadtam. Kanadai vonatbaleset, lezuhanó repülő, Izolda tragédiája, és hasonló hervasztó dolgok ömlenek a médiából, s az én porcelán lelkem ezt megérzi. Több mint háromezren olvasták az Izoldáról szóló megemlékezésemet, s még mindig megy körbe. Hervasztó, hogy így tettem szert kisebb ismertségre. (Az újonnan feliratkozott hűségeseimnek, ezúton is köszönöm a bizalmat.)

Megtelt az égbolt felhővel, a lombos fák remegnek az ablak előtt, húsz fok van, s hideg már a fürdőruha házi öltözéknek, erre fogom mai lehangoltságomat. Tíz óra van még csak, de én már megreggeliztettem KicsiPáromat, s magamat, mosogattam, kimostam, teregettem, megágyaztam, hervadozó virágomat megöntöztem, megsimogattam, két albumot végighallgattam, Reisz András műsorát a Balaton parton megnéztem. Már nem tudom, mit kezdjek magammal, lesem az e-maileket, lesem a telefont, jöjjön az a behívás interjúra, jöjjön a délután, jöjjön haza a pasasom, nélküle most minden nyom.

Akkora könyvet választott nekem a polcról, hogy el leszek vele legalább egy hétig, így most Lisey történetével foglalom el magam, s lefullasztom másfél agysejtemet az angol verziójával.

Baczoni Izolda emlékére.

A valaha megírt legszomorúbb bejegyzésem megfogalmazására készülök. Teljesen le vagyok hervadva.

Irdatlan szomorúságot éreztem, amikor hétfő reggel eljutott hozzám is a hír, mely szerint Izolda eltűnt. Meghűlt bennem a vér, hiszen kevés emberre lehet ilyen szeretettel gondolni, mint rá. Végül egyet mosolyogtam és legyintettem, hogy biztos csak egy jól sikerült buliról van szó és egy barátjánál, barátnőjénél alszik a lemerült telefonjával párnája alatt, aztán dolgomra siettem. Tisztelem mindazokat a fiatalokat, akik Izolda keresésére indultak, nem véletlen, hogy ilyen szép számban összegyűltek és önzetlenül segítettek. 

Ez a lány egy jelenség volt. Istenemre mondom, én az égnek álló hajammal, állandó szófosásommal, s színészkedésemmel nem tettem hozzá annyit egy közösséghez sem, mint Ő a puszta jelenlétével.

Izolda különleges volt számomra, hiszen Ő volt az első évfolyamtársam, akivel szóba álltam 2009 őszén. Ott álltam a jogi egyetem előtt tökéletlenül, faluról a nagyvárosba szabadulva, s azt se tudtam, hol vagyok. Percek is elteltek, mire rájöttem, hogy mellettem egy lány ugyanolyan türelmetlenül várakozik, aztán megszólított. Izolda volt az. Megkérdezte, kommunikációs vagyok-e, tudom-e, melyik terembe kell menni. Persze, hogy nem tudtam. Végül együtt mentünk fel, s úgy örültünk egymásnak, mintha csak mi ketten léteztünk volna a Földön. A teremben a többi évfolyamtárs ismerkedésbe kezdett, Izolda naprakész volt az infókkal, hamar talált másik ismerősöket, én továbbra is csak ott ültem tökéletlenül, de boldogan, mert egy csoporttársat már ismertem. Sosem felejtem el, ő a Titulescu-n lakott, s volt egy babaarcú barátja, aki behozott neki akkor egy csokit az egyetemre. Ezek az első emlékeim Róla.

Ezt a bejegyzést már csak azért is meg akarom írni, mert Izolda az első követőim között volt. Amikor a tényleges blogolást elkezdtem, az első között iratkozott fel rendszeres olvasóim közé, s tetszésének nem restelt hangot adni egy üzenetben sem. Olyan biztatást kaptam Tőle az írásra, ami máig motivált, hogy gondolataimat megörökítsem.

Két csoportmunkát is végeztünk közösen, mindkettő esetében ő bizonyult hozzáértőbbnek. Mindig szorgalmasabb volt nálam, s mindig többet tett hozzá az adott feladathoz, mint én, s ezt a legnagyobb önzetlenséggel csinálta. Ha ellógtam egy-két kurzusról, a jegyzeteire mindig számíthattam, s ha szemináriumot hagytam ki, akkor is lelkesen és részletesen beavatott a történtekbe. A folyosók sosem csengtek Izolda hangjától, elképesztő szerényen tudott állni a társaság közepén szótlanul, figyelve. A tanórákon sem okoskodott, az Ő szavának megvolt a maga helye és ideje, de főképp a minősége. Akármiről fejtette ki véleményét, abban annyi szeretet volt és jóindulat, hogy egy egész templomot meg lehetett volna tölteni vele. Élmény volt hallgatni Őt.

Mellé mindig leülhettem a padba, sosem mondta, hogy foglalt, vagy ülj máshová, s meg vagyok győződve róla, hogy a székének felét is odaadta volna, ha arról van szó. Vizsgán a saját bukását kockáztatva súgott oda egy-egy választ, de sohasem kért Ő segítséget. Elképesztően becsületes volt.

Ugyanazon vezető tanárnővel írtuk szakdolgozatainkat és ez egy picit közelebb hozott bennünket egymáshoz. Igazán bánom, hogy ez nem történt meg korábban. Gyakran beszéltük meg, hol tart a munka, igyekeztük egyszerre megkeresni Orsit, s együtt pánikoltunk az államvizsga előtt. Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem ismertük egymást, nem voltunk barátnők, nem jártunk együtt sehová, csak mindig megtaláltam Őt, s Ő engem. Amikor átmeneti szállásra volt szükségem, akkor is segítő kezét nyújtotta, odaadta volna szobájának sarkát is.

Államvizsga-védés után odamentem hozzá, szemébe néztem és megköszöntem a háromévnyi önzetlen segítséget, amivel sokszor átvonszolt egy-egy vizsgán, s bátortalan ölelésemmel elbúcsúztam Tőle. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.

Izolda! Egy seregnyi ember gyászol Téged, s ha én, egy jelentéktelen volt évfolyamtárs ekkora szeretettel gondolok Rád, képzeld ennek hányadik hatványával imádnak Téged barátaid, szeretteid, családod.

Nyugodj Békében Kicsilány!

Pici

Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?

Éreztem magamon ezt az örökös elégedetlenséget. Sose jó, ami történik, nem elég, amim van. Más kéne, több. Az állandó sóvárgásomat megpróbáltam megérteni. Meg akartam tudni, hogy tényleg ennyire rinyatalicska vagyok-e, vagy teljesen érthető a viselkedésem. Ma hazafelé csámborogva az utcán a következő agymenéssel küzdöttem:

Gyermekként kezdtem el a kemény fizikai munkát. Nehéz raklapokat cipeltem, állványokat szegeztem, megkerestem a pénzem, amiből felöltöztem iskolakezdésre, megvettem alapvető hiánycikkeimet, pl. hátizsák, bicikli. Boldog gyermek voltam. Erőltettem az iskolát, jó tanításban akartam részesülni, aztán kikínlódtam egy alapképzést is az egyetemen. Anyagilag rettenetes volt ezt bírni, de tudtam, hogy a diploma meghálálja a végén. Lediplomáztam (segítséggel), majd munkakeresésbe kezdtem. Ezt folytatom egy éve. Szakmámban nem láttam sok esélyt az elhelyezkedésre, ezért minden területre kiterjedt a keresgélés. A fafeldolgozó telepre nem vettek fel, ahol régebb dolgoztam, mert akkor épp nem volt felvétel. Bolti eladónak nem kellettem, mert nem volt kereskedelmi diplomám. Ekkor elhatároztam, hogy külföldre megyek mezőgazdasági munkásnak. Azaz, szedem a retket, hagymát, répát a szezonban, havi 1500-2000 euróért. Nem büdös nekem az efféle munka sem. Csillogó szemekkel érdeklődtem, hol lehet ilyenre jelentkezni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez sem jöhet össze nekem, hiszen 100 eurót kell fizetni azért, hogy felírjanak a listára, 100 euró a buszjegy Németországig és még legalább 100 kell legyen a zsebben, hogy ha hazatessékelnek, haza is tudjak jönni. Kölcsönkértem 300 eurót a pótapámtól, de nem adott. Azzal érvelt, hogy diplomás leány ne túrja a földet. Így oda se mentem. Következő gondolatom a bébiszittelés volt Angliában. Ügynökség fizetése, repülőjegy megvásárlása, ugyanannyi pénzre lett volna szükség, de ugye honnan? Szüleim együtt sem kerestek annyit havonta, nemhogy támogatni tudtak volna. Bébiszitter sem lettem. Győrbe költöztem, naivan hittem, hogy ez egy nagyváros, teli lehetőségekkel, itt megtalálom, a nekem valót (meg is fogom, tudom), viszont ezt sem olyan egyszerű. Hamis álláshirdetések, embertelen körülmények között zajló interjúk, miknek a végén legszívesebben lehúznám magam a klotyón. Büfésnek nem, mert nincs kereskedelmi, recepciósnak nem, mert nem vagyok a főnök rokona, trafikosnak sem, mert nem vagyok Orbán felé fordítva és szakmámban esélytelen elhelyezkedni, hiszen még nem szereztem 5 évnyi releváns tapasztalatot.

Szerencsés vagyok, hiszen olyan párom van, aki a lehető  legtöbbet tesz meg értem, és biztat a keresgélésben, de sajnos éjszakánként még így is rengetegszer riadok fel olyan álmokból, ahol hátrányos helyzetben vergődök állás hiánya miatt. Amíg van mit az asztalra tenni, semmi okom panaszra, de valahogy mégis nyomasztó, ha csak nézem a kakaós csigát a pékség kirakatában és folyton rosszul érzem magam kopott, elnyúlt ruháimban. 

Depressziós fiatalok lehorgasztott fejjel csámborognak az utcán, dolgoznánk, de mit? Hol? Kinek? 

Ilyenkor mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?   

a pettyesek.

Hogyismondjam. Bögrék, csészék.
Jobban esik a kávé egy kényelmes, szép csészéből. Legyen könnyen fogható, de füle mégis odaillő legyen, stb.Mintha értenék hozzá, ugye? :-)
Ditróban a neylonbótban, ahol anno hat tányért akartam venni, de nem szabadott havas lábbal szétnézni a polcok között, megpillantottam már az ajtóból a pettyes-szettet. Fájt ugyan, hogy nem vihettem őket haza, egyrészt mert a tányérok árába került volna, s ha megveszem, sógornőnek nincs ajándék, másrészt, meg közel se mehettem hozzájuk.
És akkor egy év múlva páromhoz költözöm, kinyitom a bögrés szekrényt, s ott vannak ŐK. A PETTYESEK.
Szemeim kápráznak, ha a színes bögrés szekrénybe benézek, imádom eccerűen.

De ŐK a MINDEN. Gazdájukkal az élen.

öregszem?!

 Tatán voltunk, Víz, Zene, Virág Fesztiválon. Azaz a fesztivál mellett. 

Az Öreg-tó már szívünkbe lopta magát, Club Hotelben szobát kértünk, úgy pihentünk. 

Jellemzően tömeget és zsivajt nyújt egy fesztivál, ez zajlott a túlparton is. Mi csak fagyit nyaltunk, sárkányhajósokat néztünk, vitorlásokat féltettünk, szörfösöket lestünk, s sétáltunk. Kilómétereken át a közvetlen tóparton, a fűben. Bele is lógattuk, de megfagyott, s akkor néztük a kacsákat. A pici kacsákat, mind a hetet. Nem vonzott a koncertkavalkád, a sörsátor s a méregdrága szuvenír. Hatalmas hekket ettünk, ízletes vacsorát, bőséges reggelit, megejtettük a leánykérés demo változatát, ölelkeztünk a naplementében. 

Büszke vagyok az elveszett másik felemre, azt szereti, amit én szeretek.