Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?

Éreztem magamon ezt az örökös elégedetlenséget. Sose jó, ami történik, nem elég, amim van. Más kéne, több. Az állandó sóvárgásomat megpróbáltam megérteni. Meg akartam tudni, hogy tényleg ennyire rinyatalicska vagyok-e, vagy teljesen érthető a viselkedésem. Ma hazafelé csámborogva az utcán a következő agymenéssel küzdöttem:

Gyermekként kezdtem el a kemény fizikai munkát. Nehéz raklapokat cipeltem, állványokat szegeztem, megkerestem a pénzem, amiből felöltöztem iskolakezdésre, megvettem alapvető hiánycikkeimet, pl. hátizsák, bicikli. Boldog gyermek voltam. Erőltettem az iskolát, jó tanításban akartam részesülni, aztán kikínlódtam egy alapképzést is az egyetemen. Anyagilag rettenetes volt ezt bírni, de tudtam, hogy a diploma meghálálja a végén. Lediplomáztam (segítséggel), majd munkakeresésbe kezdtem. Ezt folytatom egy éve. Szakmámban nem láttam sok esélyt az elhelyezkedésre, ezért minden területre kiterjedt a keresgélés. A fafeldolgozó telepre nem vettek fel, ahol régebb dolgoztam, mert akkor épp nem volt felvétel. Bolti eladónak nem kellettem, mert nem volt kereskedelmi diplomám. Ekkor elhatároztam, hogy külföldre megyek mezőgazdasági munkásnak. Azaz, szedem a retket, hagymát, répát a szezonban, havi 1500-2000 euróért. Nem büdös nekem az efféle munka sem. Csillogó szemekkel érdeklődtem, hol lehet ilyenre jelentkezni. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ez sem jöhet össze nekem, hiszen 100 eurót kell fizetni azért, hogy felírjanak a listára, 100 euró a buszjegy Németországig és még legalább 100 kell legyen a zsebben, hogy ha hazatessékelnek, haza is tudjak jönni. Kölcsönkértem 300 eurót a pótapámtól, de nem adott. Azzal érvelt, hogy diplomás leány ne túrja a földet. Így oda se mentem. Következő gondolatom a bébiszittelés volt Angliában. Ügynökség fizetése, repülőjegy megvásárlása, ugyanannyi pénzre lett volna szükség, de ugye honnan? Szüleim együtt sem kerestek annyit havonta, nemhogy támogatni tudtak volna. Bébiszitter sem lettem. Győrbe költöztem, naivan hittem, hogy ez egy nagyváros, teli lehetőségekkel, itt megtalálom, a nekem valót (meg is fogom, tudom), viszont ezt sem olyan egyszerű. Hamis álláshirdetések, embertelen körülmények között zajló interjúk, miknek a végén legszívesebben lehúznám magam a klotyón. Büfésnek nem, mert nincs kereskedelmi, recepciósnak nem, mert nem vagyok a főnök rokona, trafikosnak sem, mert nem vagyok Orbán felé fordítva és szakmámban esélytelen elhelyezkedni, hiszen még nem szereztem 5 évnyi releváns tapasztalatot.

Szerencsés vagyok, hiszen olyan párom van, aki a lehető  legtöbbet tesz meg értem, és biztat a keresgélésben, de sajnos éjszakánként még így is rengetegszer riadok fel olyan álmokból, ahol hátrányos helyzetben vergődök állás hiánya miatt. Amíg van mit az asztalra tenni, semmi okom panaszra, de valahogy mégis nyomasztó, ha csak nézem a kakaós csigát a pékség kirakatában és folyton rosszul érzem magam kopott, elnyúlt ruháimban. 

Depressziós fiatalok lehorgasztott fejjel csámborognak az utcán, dolgoznánk, de mit? Hol? Kinek? 

Ilyenkor mindig megfogalmazódik bennem a kérdés: Vajon kit kell leszopni egy becsületes állásért?