Van valami nevetséges abban, ahogy itt ülök a kanapén hajnalok hajnalán, s szenvedek saját gondolataimtól. Elrothadt bennem minden boldogság, mert eszembe jutott, haza kell mennem. Egyedül.
Rögtön eszembe is jutott Kátai Tamás. Inkább a Thy Catafalque, s a Köd utánam című dala.
Ropogott a tél otthon, nem volt sehol élet a szabadban, a macskák is behúzott farokkal osontak a kert alatt, nehogy letörjön a kanyarban. Lábamon a nagy bakancsot cipeltem, hátamat a sárga síkabát védte, s fejemen a kötött sapkám díszelgett. A két füldugómat sapka alatti füleimbe helyeztem, s még épp elviselhető hangerőn szívtam magamba Kátai zenéjét. Ugyanezt megismételtem szobámban, a hitvány perzsa szőnyegen törökülve egy díszpárnát szorongatva, s csak a zenére figyelve. Gyakran folyt egybe szemem és orrom váladéka, de nem foglalkoztatott, csak a köd utánam. Csak az érdekelt.
Ebben a lakásban ment legtöbbször repeaten a dal. Jellegzetes illat van mindig, azt szívtam be, s közben csak hagytam dübörögni a lemez harmadik dalát. Most újra ezt hallgatom, ködös útra gondolva, hazám felé.
Van ebben valami több?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Nem szégyen a véleményalkotás ;)