2013. július 9., kedd

Baczoni Izolda emlékére.

A valaha megírt legszomorúbb bejegyzésem megfogalmazására készülök. Teljesen le vagyok hervadva.
Irdatlan szomorúságot éreztem, amikor hétfő reggel eljutott hozzám is a hír, mely szerint Izolda eltűnt. Meghűlt bennem a vér, hiszen kevés emberre lehet ilyen szeretettel gondolni, mint rá. Végül egyet mosolyogtam és legyintettem, hogy biztos csak egy jól sikerült buliról van szó és egy barátjánál, barátnőjénél alszik a lemerült telefonjával párnája alatt, aztán dolgomra siettem. Tisztelem mindazokat a fiatalokat, akik Izolda keresésére indultak, nem véletlen, hogy ilyen szép számban összegyűltek és önzetlenül segítettek. 

Ez a lány egy jelenség volt. Istenemre mondom, én az égnek álló hajammal, állandó szófosásommal, s színészkedésemmel nem tettem hozzá annyit egy közösséghez sem, mint Ő a puszta jelenlétével.
Izolda különleges volt számomra, hiszen Ő volt az első évfolyamtársam, akivel szóba álltam 2009 őszén. Ott álltam a jogi egyetem előtt tökéletlenül, faluról a nagyvárosba szabadulva, s azt se tudtam, hol vagyok. Percek is elteltek, mire rájöttem, hogy mellettem egy lány ugyanolyan türelmetlenül várakozik, aztán megszólított. Izolda volt az. Megkérdezte, kommunikációs vagyok-e, tudom-e, melyik terembe kell menni. Persze, hogy nem tudtam. Végül együtt mentünk fel, s úgy örültünk egymásnak, mintha csak mi ketten léteztünk volna a Földön. A teremben a többi évfolyamtárs ismerkedésbe kezdett, Izolda naprakész volt az infókkal, hamar talált másik ismerősöket, én továbbra is csak ott ültem tökéletlenül, de boldogan, mert egy csoporttársat már ismertem. Sosem felejtem el, ő a Titulescu-n lakott, s volt egy babaarcú barátja, aki behozott neki akkor egy csokit az egyetemre. Ezek az első emlékeim Róla.

Ezt a bejegyzést már csak azért is meg akarom írni, mert Izolda az első követőim között volt. Amikor a tényleges blogolást elkezdtem, az első között iratkozott fel rendszeres olvasóim közé, s tetszésének nem restelt hangot adni egy üzenetben sem. Olyan biztatást kaptam Tőle az írásra, ami máig motivált, hogy gondolataimat megörökítsem.

Két csoportmunkát is végeztünk közösen, mindkettő esetében ő bizonyult hozzáértőbbnek. Mindig szorgalmasabb volt nálam, s mindig többet tett hozzá az adott feladathoz, mint én, s ezt a legnagyobb önzetlenséggel csinálta. Ha ellógtam egy-két kurzusról, a jegyzeteire mindig számíthattam, s ha szemináriumot hagytam ki, akkor is lelkesen és részletesen beavatott a történtekbe. A folyosók sosem csengtek Izolda hangjától, elképesztő szerényen tudott állni a társaság közepén szótlanul, figyelve. A tanórákon sem okoskodott, az Ő szavának megvolt a maga helye és ideje, de főképp a minősége. Akármiről fejtette ki véleményét, abban annyi szeretet volt és jóindulat, hogy egy egész templomot meg lehetett volna tölteni vele. Élmény volt hallgatni Őt.

Mellé mindig leülhettem a padba, sosem mondta, hogy foglalt, vagy ülj máshová, s meg vagyok győződve róla, hogy a székének felét is odaadta volna, ha arról van szó. Vizsgán a saját bukását kockáztatva súgott oda egy-egy választ, de sohasem kért Ő segítséget. Elképesztően becsületes volt.
Ugyanazon vezető tanárnővel írtuk szakdolgozatainkat és ez egy picit közelebb hozott bennünket egymáshoz. Igazán bánom, hogy ez nem történt meg korábban. Gyakran beszéltük meg, hol tart a munka, igyekeztük egyszerre megkeresni Orsit, s együtt pánikoltunk az államvizsga előtt. Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen nem ismertük egymást, nem voltunk barátnők, nem jártunk együtt sehová, csak mindig megtaláltam Őt, s Ő engem. Amikor átmeneti szállásra volt szükségem, akkor is segítő kezét nyújtotta, odaadta volna szobájának sarkát is.

Államvizsga-védés után odamentem hozzá, szemébe néztem és megköszöntem a háromévnyi önzetlen segítséget, amivel sokszor átvonszolt egy-egy vizsgán, s bátortalan ölelésemmel elbúcsúztam Tőle. Akkor még nem tudtam, hogy örökre.

Izolda! Egy seregnyi ember gyászol Téged, s ha én, egy jelentéktelen volt évfolyamtárs ekkora szeretettel gondolok Rád, képzeld ennek hányadik hatványával imádnak Téged barátaid, szeretteid, családod.
Nyugodj Békében Kicsilány!

Pici

2 megjegyzés:

  1. Meghatóan olvastam az írásod,igazán őszintének érzem minden egyes szavadat.A nyers tények magukért beszélnek,Izolda nem ezt érdemelte!!!
    Nagyon jó eső érzés ez számunkra ,hogy más is szerette,tisztelte Őt. Nincsenek szavak,amelyek feledtetni tudnák a történteket.
    Hatalmas erők munkálkodnak itt Székelyhídon ,mindenki kétségbeesett és szomorú...
    Ma délután lesz 18.00-tól a temetés,kérlek gyújts egy szál gyertyát és emlékezz velünk együtt Izoldára!
    Kitűnő írás,mely méltó az Ő emlékéhez.Köszönjük!
    "egy székelyhídi lakos"

    VálaszTörlés
  2. Le vagyok sokkolva. Nem ismertem Izoldát, nem egy környéken lakunk. Addig nem is hallottam róla, míg vasárnap reggel meg nem láttam a képét facebookon.
    Egy újabb eltűnt lány, milyen szomorú.. Gondoltam. És akkor olvastam tovább. Székelyhíd. Ez lesokkolt. Székelyhídtól kb 20 km-re lakom. Akár ismerhettem is volna, hisz egyidősek vagyunk. Akár barátok is lehettünk volna, hiszen közös ismerősök akadnak szépszámmal... Akár én is ott lehetnék a keresők között. Akár én is lehetnék egy az addódók sorában. És az is voltam. Aggódtam. Sosem ismertem, sosem láttam, sosem hallottam róla. Mégis teljes szívemből kívántam, hogy ez ne úgy végződjön, mintahogy megannyi más hasonló esett végződött...
    Letaglózott a hír, amikor megtudtam.
    Talán régen együtt is buliztunk azon a székelyhídi szórakozóhelyen, amikor véletlenül én is megfordultam ott... Talán egymás mögött álltunk a sorban egy üditőre várakozva… Talán még beszéltünk is... Már sosem derül ki..
    Lehetett volna másképpen is. De miért nem lett?! Miért nem segített senki neki, amikor látták, hogy elhurcolják?! Vagy talán nem látták?! Miért nem látták?!
    Egyszer velem is előfordult, még váradon, a központban. Szakitottunk, és ezt nem tudta elfogadni a volt barátom. Veszekedett velem. Még fel is pofozott. Talán 50en is végignéztek a Saspalota mellett, mégsem jött oda senki. Pedig egy nőt meg kéne védeni. Még akkor is, ha nem ismered. Ez lenne a normális, ez lenne az emberi, ez lenne a természetes.
    Az, aki ezt tette vele, nem emberi.
    Esik az eső. Még az Égiek is siratják Izoldát. Hiszen mi - még én is, sőt sokan mások is akik szintén nem ismerték - elvesztettünk egy helyes, okos, kedves, szelíd leányt. Ők, ott fenn, viszont kaptak egy angyalt...
    Nem ismertem őt, mégis megrázott, iszonyatosan megrázott. Most is görcs van a torkomban, alig kapok levegőt. Akár én is lehettem volna. Akár más közelebbi ismerősöm, barátom, rokonom is lehetett volna. Akkor sem lenne mélyebb a gyászom. Ismerős, barát, testvér. Az volt nekem ő is, pedig csak akkor hallottam róla először, amikor már... amikor már...
    Épp ésszel fel nem lehet fogni az ilyet..
    Gyújtok egy gyertyát Érte én is, bár többet tehetnék..
    Őszinte részvétem a gyászoló családnak, sok erőt kívánok ezekben a nehéz időkben.

    VálaszTörlés

Nem szégyen a véleményalkotás ;)