Kellő fonnyadtsággal indul ez a hét is. mindjárt leszakad az ég, s ránk zúdítja nyálát, halkan morajlik Marilyn Manson, s jó sötét van kint is, bent is. Meg még odabent is!
A tegnapi egésznapos Krisztus-szidás visszavágott. Odapiszkált a család zsibbadt lelkemhez kicsit, hogy életre keljen, legyen min rágódni. Egy fotó, ami emlékeztet apámra, s ami valahogy nekem kibaszottul kedves, az otthon röhögés és gúny tárgya. S a dagadó rosszindulat szülte a körhírt is, mely szerint én "kitudja miket írok össze-vissza a családomról".
Azt képzeltem, hogy amit írok, vicces és képet festek a székely ember hétköznapjairól. Szófordulatokkal és pillanatnyi élethelyzetekkel töltöttem teli blogjaimat, megmaradva őszintének. A magam szerénységével és súlyos önbecsüléshiányával önmagam szórakoztatására kezdtem el írni, majd kisebb olvasóközönséget szereztem. Néhány száz ember örül nekem, s az őszinte sófosásomnak: megállítanak az utcán, e-mailt írnak, hozzászólnak a "művekhez", s felmagasztalva engem néhány szóban veregetik anyám vállát, mondván, hogy büszke lehet rám. Ámde nem. Rám soha senki nem volt büszke, meg hát ugye minek is, ezért anyám is csak áttelefonált a határon, hogy legye kedves a hülyeségeimet törölni és családot békén hagyni.
Elgondolkodom, hogy mi a nyomorúságos búbánatot ér az egész világ elismerése, ha a család gúnyolódik, röhög és nemhogy támogatna a feltörekvésben, hanem lehúz és megaláz?
Fel a fejjel, s csak előre tovább!
VálaszTörlés